Történetek vége. Üdvözöljük 2022-ben!

Igor Polszkij által

(óvatosan: spoilerek)

   Ezt a világot az általunk róla elmesélt történetek alkotják. Melyik áll hozzád közelebb? A egy új járvány története? Egy történet a QR-kódokról és a digitális disztópiáról? Egy történet a nemzet ellenségeiről? Történet a versenyről és mindenki háborújáról mindenki ellen?
    Ezek a történetek nem újak, de még mindig a top történetek között vannak. Egyébként ez az új év nem bővelkedik új történetekben. A szovjet televízió még mindig vetíti a születésem előtt készült filmeket. És azokat a dalokat, amelyekre gyermekkoromból emlékszem. És az elnök újévi beszédét, amelytől semmi újat nem várunk. De ez a végtelen ismétlődés nemcsak az én hazámban történik. Star Wars VIII? Netflixes The Witcher? Harry Potter 20 évvel később? Mátrix IV? Úgy tűnik, mintha az írók költségvetését megnyirbálták volna, és a valóságom egyre inkább egy futószalagra hasonlít, végtelen ismétlésekkel. "Örök visszatérés?" Nem, mert most már ezek a történetek nem ugyanazok. És egyáltalán nem meggyőzőek...

Hol vannak az új történetek? Tudom, hogy minden nap megjelennek, de valamiért ugyanazok, amiket már hallottunk, a felszínre úsznak. A digitális GULAG története; a fertőzöttek és a tiszták története, a tisztító rituálé által védett; a kémek és árulók története; a kegyetlenség és a háború története. Mi ez? A valóság? Önbeteljesítő jóslatok? Digitális kentaurok által létrehozott megszállott valóságalagút? Én magam sem bánom, ha néha visszatérek a régi történetekhez, de ezek is önmaguk paródiájává válnak.

Egészen az újévig úgy tűnt nekem, hogy még mindig van némi változatosság a történetekben. A Trónok harca egy olyan világot mutatott be, ahol senkiben sem lehet megbízni, ahol még a legjobb barát is hátba szúrhat. Ebben a világban minden csak látszat, és csak az erőszak határozza meg a győzteseket, diktálja az erkölcsöt, az igazságot és az igazságot. Az életet játékként ábrázolják, ahol a résztvevők sakkfigurák, műarcú babák, és mindenki fél megmutatni a valódi gyengeségét. Ezzel szemben az Andrzej Sapkowski lengyel író által megalkotott The Witcher szláv világa nem kevésbé kegyetlen, de a bizalomnak és a barátságnak mindig van helye. Én is így éltem. Így éltünk itt mindannyian: a "nyugati civilizált országokkal" ellentétben mi nem bízunk az államban és a szabályokban, helyette a hűséges barátokban és a szerencsében bízunk. De az iskolában olvasott könyvekből Netflix-sorozat lett, és nem ismerek rájuk. Nyugaton tévésorozattá alakítva a The Witcher egy olyan történet lett, ahol a szereplők egymás szemét vájják ki a hatalomért folytatott közönyös küzdelemben. A hősök immár különböző bőrszínűek, aminek a különböző kultúrájú emberek iránti tiszteletet kellene jelentenie, de bőrszíntől függetlenül inkvizítorként és hódítóként viselkednek, saját érdekeikről, árulásról, kegyetlenségről és harcról mesélnek. És ebben az egész őrült világban mindig van néhány "jó" szereplő, így a nézők azonosulhatnak a jókkal, és azt gondolhatják, hogy ők maguk is jó kivételek, míg a többiek többsége rossz, mint az egész őrült társadalmunk...

Mintha minden történetet egy hollywoodi gépezet fogaskerekei őrölnének fel, és a hangos hangok, hirtelen támadások, motiválatlan kegyetlenség és véres harc egyazon koktéljává alakítanák, amely folytatja a felvilágosult történetet az emberek közötti és a természetben zajló végtelen versengésről, a mindenki harcáról mindenki ellen, a "mi" kontra "ők", a hierarchia és a magányos kivételes hős történetéről. Miért ismétli magát újra és újra ez a történet, amely már nem új vagy érdekes? Nem azért, mert ezek a régi történetek továbbra is alakítják a nyugati társadalmakat, a gyarmatosítás és a globalizáció következtében pedig globálisan?

Nem véletlen, hogy itt a "Nyugatról" beszélek, észrevétlenül bevonva a "Keletet". Ez is egy ilyen régi történet, amely identitást konstruál és elválaszt minket egymástól. "Mi nem vagyunk olyanok, mint ők". Ezt a történetet már jóval azelőtt is mondogattuk magunknak, hogy Orwell leírta volna az 1984-ben. És van benne egy szemernyi igazság.

Általában minden népszerű történetben van némi igazság. Hogyan másképp hihetnénk bennük? Egy szörnyű vírus fenyegeti az emberiséget? Egy totalitárius állam hogy ezzel a vírussal mindenkit digitális irányítás alá helyezzenek.? Kapzsi vállalatok, akik a profitért akarják elpusztítani a természetet ? Ellenségek, akik hibrid háborút folytatnak ellenünk? Egy kegyetlen világ, ahol csak a szégyentelen vérszívók és engedelmes rabszolgáik maradnak életben? Mindez itt van. Ezek olyan történetek, amelyekben szemernyi igazság van, ezért könnyű hinni bennük, és ha egyszer elhiszed, nehéz másként látni a világot. De ami közös ezekben a történetekben, az az, hogy ezek a félelem és az elkülönülés történetei. Lehet, hogy a fenyegetések különbözőek, de ugyanabba a pszichológiai állapotba vezetnek bennünket - a védelem vagy az érzéketlenség állapotába. "Harcolj vagy dermedj meg!" Valójában ez ugyanaz a történet, amely különböző táborokra oszt minket. És ez a történet nem tart össze...

Mi értelme a beoltottak és a nem beoltottak elkülönítésének, ha a vakcinák nem akadályozzák meg a vírus terjedését? Mi értelme a művészeti és kulturális dolgozókat idegen befolyásoló tényezőknek nyilvánítani, ahogy ez hazámban történik? Mi értelme van arra kérni a kormányokat és a vállalatokat, hogy állítsák meg az éghajlatváltozást, ha ők csak a helyzet túszai, és nem tudják megállítani ezt a vonatot, még ha akarják sem? Úgy tűnik, hogy mindegyik történet közvetít valamilyen értelmet, de ha kívülről nézzük, akkor valamiféle képtelenséget kapunk. A lényeg csak annyi, hogy félni kell és mindenért hibáztatni valakit.

Ahogy az utolsó "Mátrix" is mondja, nem szükséges, hogy a történet összeálljon - elég, ha a megfelelő gombokat nyomja meg az emberi elmékben és érzelmekben. Ha megszabadulunk az áldozatok és elnyomók, bűnösök és alárendeltek, hazugok és hívők történetétől, akkor be kell ismernünk, hogy mi magunk nyomkodjuk a gombjainkat és mondjuk el ezeket a történeteket. Újrarajzolva a régi cselekményeket, mi magunk kezdjük el iróniával kezelni őket. Még azok sem hisznek már ezekben a történetekben, akik szolgálatban mesélik őket. Valamikor régen meggyőzőek voltak, és még emlékszünk a megtanult szerepekre: hogyan kell viselkedni, mit kell gondolni, érezni és mit kell mondani. De nagyon kevesen hisznek komolyan - a legtöbben csak úgy tesznek, mintha. Egyre cinikusabbak és ironikusabbak leszünk, igyekszünk figyelmen kívül hagyni a történetek lyukait, és egyre inkább a valóság varratainál lévő virtuális foltokra hagyatkozunk.

Harminc évvel ezelőtt Francis Fukuyama bejelentette "A történelem végét", de az egyik történet vége csak a másik kezdetét jelentette. A diskurzusgépezet ennyi éven át tovább működött, és az utóbbi időben a közösségi média algoritmusai megtanulták, hogy minden embert a megszokott történetek buborékjába helyezzenek, végtelenül ismételgetve azt, amit már tud. A valóság személyes taposómalma, a jelentések személyre szabott barlangja, amelyet a preferenciáinknak megfelelően hoztunk létre.

És mégsem segít. Minél jobban elmerülünk a virtualitásban, annál kevésbé érezzük a kapcsolatot az elmesélt történetek és a valós élet között. A diskurzusgépezet kezd leállni. Kétségbeesettebben ragaszkodunk a régi történetekhez, de egyre kevésbé hiszünk bennük. Üdvözöljük 2022-ben ...

A régi történetek örökös ismétlődésének hátterében ez az új év viszonylag frissnek tűnik. A "Ne nézz fel!" arról szól, hogy tudósok próbálják figyelmeztetni az emberiséget, hogy a Föld hamarosan összeütközik az általuk felfedezett üstökössel. A képernyők elé szorult emberiséget azonban nem a tudományos tények, hanem az érzések, valamint a médiabirtokosságok, a közösségi hálózatok és a konkurens pártok, kormányok és vállalatok érdekei irányítják. Az elitek egy új messiásra fogadnak - Elon Musk, Steve Jobs és Bill Gates keverékére -, aki a valóság helyett techno-utópiát kínál. A techno-optimizmus története nem áll össze, de rengeteg pénzt fektettek bele, és aki kritizálja, az gyorsan a háttérbe szorul. Ennek eredményeként meglepetésünkre minden élet elpusztul a Földön, és még a technopropata által küldött űrmisszió is kudarcot vall egy ismeretlen bolygón. Ennyi volt. Vége.

Nem meglepő módon ez a történet humorral van elmesélve. Túl valósághű ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, ilyen kétségbeesett, tiltott történeteket csak úgy lehet mesélni. mint egy karnevál. A mi kultúránkban, amely tagadja a halált, ki mondja meg a betegnek, hacsak nem viccből, hogy a betegség halálos? Természetesen e szatíra mögött könnyen kiolvasható a klímaváltozás körüli történet: a tudósok előrejelzései, a kormányok és a vállalatok felelőtlen intézkedései, valamint a körülötte kialakult politizált információs háború. De nagy különbségek vannak egy üstökös és a klímaváltozás között. Az üstökös egy jól meghatározott időpontban csapódik a földbe, és mindenkit megöl. A fajok tömeges kihalása, a méhek és a korallzátonyok pusztulása az éghajlatváltozással együtt lassú folyamatok, inkább olyanok, mintha egy békát melegítenénk egy fazékban, és senki sem tudja pontosan megjósolni a következményeket... A tudósok nem tudják biztosan megmondani, hogy az emberiség túléli-e ezt az évszázadot vagy sem, de egyre több ember, követve a Jem Bendell és Mély adaptáció, ismerjék fel törékeny civilizációnk összeomlásának valóságát. A COVID-korszak előtt, a 2010-es években az ilyen gondolkodás egyértelműen marginális jelenség volt, de talán 2021 volt az utolsó év, amikor a globális hangyaboly összeomlásáról való hangos beszéd elfogadhatatlan volt.

A "Ne nézz fel!" című film időben megjelent. Szatirikus vígjátékként belopta magát a tudatunkba és a családokba, így olyan emberek, akik korábban nem gondoltak az összeomlásra, a konyhaasztal körül kezdték megvitatni a világvége lehetőségét, amit megszoktak. Mint tudjuk, a konyhától a forradalomig nem olyan hosszú az út, mint amilyennek látszik, de a forradalom értelme és célja ebben az esetben nem egyértelmű. Lehetséges, ahogy Greta Thunberg sugallja, pánikba esni, de ez még mindig ugyanaz a "Harcolj vagy fagyj meg!" történet, ami idáig vezetett. A kormányok és a vállalatok nem értik, hogy mit csinálnak, és egyszerűen követik a játékszabályokat, mint mindenki, aki engedelmeskedik nekik. Minél jobban pánikolunk, annál ijesztőbb számunkra a szabad gondolkodás és cselekvés. Amikor féltjük a gyermekeinket, korlátozzuk a szabadságukat. Amikor magunkért féltjük magunkat, korlátozzuk a saját cselekvőképességünket, és végül egyre inkább olyanok leszünk, mint a vágóhídra menő birkák. De köszönöm ezt a történetet, annyira hihetetlenül igaz. Ez valami új, és éppen időben! Üdvözöljük ...

Most más, új típusú történetek is megjelennek. Ezek a történetek észrevétlenül, mint a gyomok, úgy hajtanak ki, anélkül, hogy a csúcsra törnének, és anélkül, hogy pénzt gyűjtenének, de mégis egyre több embert gyűjtenek maguk köré, új gondolkodásmódot sajátítva el. Az együttműködés történetéről beszélek, amelyet Charles Eisenstein a Az Interbeing története. Ahelyett, hogy a valóságot részekre osztó, lineáris folyamatok szerint működő gyárak mentén gondolkodnánk, az együttműködés és az egymás közötti létezés története holisztikus, permakulturális és ökoszisztémás gondolkodásra hív minket, nem annyira a különálló dolgokra és élőlényekre, mint inkább az őket összekötő végtelen számú kapcsolatra tekintve. Természetesen ez a történet csak nekünk - az ábrahámi vallások örököseinek - új, akik a lineáris időhöz és a piramis csúcsán álló egyetlen Istenhez szoktunk hozzá. Istent ledobtuk magunkról, átvettük a helyét, de most kezdjük megérteni, hogy ez a történet nem tart össze, hanem az apokalipszis felé visz minket, ezért megpróbáljuk egy másik, megfelelőbb történettel helyettesíteni, ahol nem mi vagyunk a világ urai, hanem az ökoszisztéma részei, mint az Amazonas erdeiben élő animista törzsek... Én magam az együttműködésnek ezt a történetét mesélem. Röviden bemutatom a A Föld új története rajzfilm, a lehető legoptimistábbá téve a jobb hozzáférhetőség érdekében. Ebben a történetben az emberek felismerik a helyzet kritikusságát a különböző élőlények egymásra utaltságával együtt, és elkezdenek vigyázni az ökoszisztémákra, és ennek köszönhetően az emberek és más fajok túlélnek egy ökológiai válságot...

Ez túl szépen hangzik ahhoz, hogy igaz legyen? Talán... Általánosan elfogadott, hogy a jelenünkről szóló történetet mindig meg kell szórni optimizmussal, hogy az emberek ne veszítsék el a kedvüket. De egy ilyen reménnyel megszórt történet csak mesének való, méghozzá modern mesének, hiszen a régi, hagyományos mesék általában nem ennyire optimisták: sok bennük a harapás, és néha arról szólnak, mi történik, ha valaki túl mohóvá válik, vagy nem tartja tiszteletben a más lények iránti felelősségét.

Még nem tanultuk meg, hogyan meséljük el korunk tragikus történetét. A tömegkultúra egyelőre csak a szatíra vagy a fantázia nyelvén tud beszélni a globális ökológiai válságról és a modern civilizáció általa okozott összeomlásáról. De apránként tanulunk. A víz lekoptatja a követ, és a jövő azoké a mesélőké, akik ezt a két történetet össze tudják kapcsolni - és egyszerre tudnak mesélni saját halálukról és újjászületésükről. A globális környezeti válság nemcsak katasztrófa, hanem lehetőség is: a mi esélyünk a változásra, bár nem olyan könnyen, mint szeretnénk. Ezért is nélkülözhetetlen itt egy egyszerű népszerű karikatúra. Az ókori görögökhöz méltó tragédiára van itt szükség. Itt Dionüszoszra van szükség, aki letestesíti a szerepeket és felolvasztja az uralkodó elképzeléseket a valóságról. Itt katarzisra és apokalipszisre van szükség a szó szoros értelmében. Végül is az apokalipszis a görögöknél nem a világvégét jelenti, hanem a világvégét. egy kinyilatkoztatás, a rejtett megnyílása, a fátylak eltávolítása. A vírus ennek a kinyilatkoztatásnak az első lovasa, és mások is követni fogják.

A "Ne nézz fel!" egy történet erről, de a redukcionista tudomány szemszögéből elmesélve nem ismer reményt. Ez csak egy kihalási történet. A sámáni kultúrák azonban tudják, hogy a halál nem a vég, hanem egy átmenet. Aki meghalt és visszatért, az sámánná válik, és énekelni tud, kísérve az élőket és a haldoklókat egyaránt. Az apokalipszis történetét össze kell kapcsolni a remény történetével, és a megszokott halálát - az új születésével. Ezt a történetet még nem mesélték el, hiszen a történetek végpontján vagyunk. A nap már lement, de a hajnal még messze van...

Január 1-jén kollégám írt nekem az alkotási folyamat transzperszonális természetéről. Azt az elméletet osztotta meg, hogy "könyveket akarnak írni, és ha egy bizonyos témáról való írásra hívnak, akkor ihletet érzel, ha pedig figyelmen kívül hagyod a hívást, akkor valaki más írhatja meg a könyvedet". Azt válaszoltam, hogy valóban, a saját tapasztalatom azt mondja, hogy a művész inkább eszköz, mint a mű szerzője, és visszakérdeztem: "Akkor ki a szerző? Honnan származnak a történetek? Ki diktálja a forgatókönyveket? Ha a művészet egy portál, nem pedig mesterség, akkor honnan jön a magunkfajta nyugtalan emberek által érzékelt jel? "

Ha a tömegművészetet kollektív tudattalanra tekintjük, akkor mit mond nekünk jelenleg, 2022 elején? A Mátrix leírja önmagát, és utalásokat ad arra, hogy mi is valójában. A "valóságot" számítógépes grafika segítségével rajzolják meg, a "virtuális" jeleneteket pedig egy fenyőerdőben veszik fel. Minden összekuszálódik, és a "valódi" város lakója azt mondja, hogy úgy tűnik neki, hogy a Mátrixban él. Ebben a gépek és emberek egyesülésének köszönhetően épült városban még "valódi" epret is lehet termeszteni, amelynek DNS-ét az illúzió digitális teréből töltik le. Az itt leírtak egy ismerős techno-utópia, de ennek a "valóságnak" a valósága egyáltalán nem olyan biztos, mint amilyennek a cselekmény egyszerű olvasása alapján tűnik.

Maguk a történetek egyre világosabban beszélnek saját illuzórikus természetükről. A valóság és a virtualitás közötti szakadék egyre erősebb. Gyönyörű természeti képek kerülnek az asztalunkra, miközben a veszélyeztetett trópusi erdők helyén sétáló hamburgerek legelésznek. Az új "Mátrix" egy hirtelen keletkezett vákuumról, a történetek végén bekövetkezett szabad választás helyzetéről mesél. Mostantól kezdve mindenki, aki fel mer nézni, megszabadul a régi történetektől, és ezért valami más történetet mesélhet - egy olyan történetet, amelyet még nem meséltek el. De mindannyian nem vagyunk egyedül. A történeteket egymásnak meséljük, ezért nem elég kitalálni egy történetet - azt meg kell osztani a szeretteinkkel.

Nincs ennél gyakoribb történet. A valóság darabokra szakad. Te választod meg, hogy melyik világban élsz. De Neo és a Hármas nem tudnak egymástól külön valóságot teremteni. Bármennyire is triviális ez a tanulság, a "Ne nézz fel!" című film végén a család összegyűlik az asztal körül. A család itt nemcsak azokat jelenti, akiket vérségi kötelék fűz össze, hanem azokat, akik készek felismerni a valóságot olyannak, amilyen, és együtt élni ebben a valóságban, bármilyen tragikus is legyen az...

Ahogy Terence McKenna mondta, a valóság sokkal több, mint amit el tudunk képzelni. Legyünk óvatosak, és ne ragaszkodjunk a megszokott értelmezésekhez. Szánj időt arra, hogy új történetek keretei között határozd meg magad. Egyelőre elég, ha a régi történetek porrá omlanak, és a mauzóleumok múmiái egyre kevésbé képesek meggyőzni minket a valóságukról. Kívánom, hogy maradjatok egy ideig a történetek végének ezen a pontján. Ne siessetek tovább. Ez egy fontos kereszteződés, ahol új találkozások lehetségesek. Üdvözöljük 2022-ben!

---

Köszönet Anja Bygnak és másoknak, akik fontos hozzájárulásokat adtak ehhez a szöveghez, és segítettek annak angol nyelvű formálásában. Igor Polskiy